Eredetileg "Piszkozat könyv"-nek szántam, mert úgyse tudja majd senki sem elolvasni, de hála Istennek több benne a csoda, mint a piszkozat...

Ezt a könyvet-füzetet nem a feleségemnek írtam. Még csak magamnak sem. Írogattam ennyi az egész. Életemben először írogatok olyanról, amit életemben először teszek. E könyvecske 20 napról szól. Egész pontosan 21-ről. 2005 július 14-én kezdtem a túrát este 21:35 perckor és augusztus 3-án fejeztem be 17:25 perckor.(Perckor:ilyen létezik?) 20 nap szenvedése, izgalma, sírása, csodája, humora. És mégis Cynthia kezével írogattam. Magamtól soha nem írok le semmit. Csak akkor írtam a könyvbe, ha kicsi velem volt. Minden, ami a problémákról szól utólag íródott. Ha kicsi nem volt velem nem írtam semmit. Nagyon szeretném, ha a gyerekeink megértenék egy nap Caminot. Remélem, nem veszik el addigra. Most még olyan, mint.. Olyan, mint... Camino. Egyszer megértitek...

1. nap Utazás

Reggel még vettem egy-két dolgot (töltő, telefonkártya) elmentem a bankba majd vissza haza. Imiék még aludtak, (Imi tegnap jött vissza Magyarországról) ezért egy barátságos- Szevasztok gecik! Feri elmegy! - ordítással éberséget varázsoltam a szobába. Kicsit morózusan elköszöntek, mondtam nekik, ha idegen Spanyol számról telefonálnak, az én leszek. Imi azt mondta reméli a Spanyol rendőrség fog telefonálni (Sorry we have a realy bad news about your friend..stb) megöleltek, sok szerencsét kívántak. Aztán kiléptem a kapun. Kezdetét vette az út...! Hiszek abban, hogy Camino az otthontól kezdődik, úgyhogy kíváncsian vártam mi fog történni. Az első történés már a metrón bekövetkezett ahol észrevettem, hogy otthon felejtettem a nyakláncom rajta a gyűrűmmel... Elfojtottam egy néma sikolyt és azóta próbálom győzködni magam, hogy így kellett lennie ők akartak otthon maradni, mert azt akarták, hogy teljesen egyedül tegyem meg az utat. Hát most már úgy lesz. Reptéren Tibi felhívott elbúcsúzni esküszöm izgatottabb volt, mint én. Még a reptéren odajött egy srác - épp egy kagylót próbáltam felerősíteni a zsákomra - kérdezi hova megyek. Mondom hova mondja ők is a haverjával nagyon izgulnak és Lipsitzből jöttek.(Chicago beugrik Brook Shields játssza most Londonban.) Még ők se tudják, hogy jutnak el Biarritzból Saint Jean Pied de Portba. Majd kiderül - biztattam őket. Most épp a gépen ülök. Rázkódik, és ezt utálom!!!

Na. 9-re érkeztünk meg Saint Jean Pied de Portba. A két sráccal jöttem. Stefan és Hostle vagy mi. Kiállították a bizonyítványomat. Ott is alhattam volna (7 euro),de inkább elindultam, hogy rögtön elkezdődjön a kaland. Hát elkezdődött. Olyan emelkedőn jöttem még föl 7 kilométert (csak stílusosan) hogy majd beszartam. Azt hiszem rájöttem miért akartam rögtön elindulni. Egész életemben megmondták, hogy mit ,hogyan ,miért csináljak sose egyedül döntöttem és ezért megtanultam félni. Félni az ismeretlentől. Sose mertem egyedül nekivágni semminek, és amibe belekezdtem azt is abbahagytam, mert nem mondták meg hogyan kell. Most ahogy jöttem fel a sötétben elkapott a kalandvágy. Stefanék 18 évesek, mindketten két nyelvet beszélnek az anyanyelvükön kívül. Én 30 vagyok. Már pötyögöm az angolt de most itt Spanyolországban megfogadom SOHA NEM FOGOK FÉLNI SEMMITŐL!!!Életemben először a szabadban alszom. Sátrat se vertem. Sötét van.23:00 körül. Szeretem a feleségem akit Cynthiának hívnak. Ennyi mára. Jó éjt.

2005 07.14.

Roncesvalles. 9:22

Háát...eddig érdekes volt. Az éjjel nem nagyon aludtam szoknom kell még a földön alvást hálózsákban,a franciáknál meg nemzeti ünnep volt, úgyhogy fél éjszaka tűzijáték volt,meg a buzi birkák kolompoltak körülöttem. Esküszöm egész éjszaka legeltek. Az éj folyamán 3x is éreztem, hogy valami megkörnyékez. Vagy valami rossz szellem vagy entitás nem tudom, de olyan érzés volt, hogy ha nem nyitom ki a szemem rögtön, belém száll vagy meghalok. Na jó, nem ennyire durván de elég kemény érzés volt. Reggel 5-kor két csaj ébresztett a zseblámpájával ,még sötét volt de úgy döntöttem én is elindulok. Elfogott a szokásos kalandra fel, úgyhogy nekivágtam. A táj...te jó isten!!! Így hajnalodván az egész alattam ködben úszott, kicsit úgy éreztem, mint mikor Forrest Gump fut és mutatják a tájakat:hegyek, folyók, hegyi utak, birkák (ezek mindenhol ott vannak) szóval kicsi velem voltál...Az emelkedőkről csak annyit, ha nem gyaloglom le tegnap este az egyharmadát hát nem veszem be egy rohammal Roncesvallest. A Roland kút (forrás) előtt anyáztam magamban rendesen. Áldom a megérzésem. Ó londoni futó próbák zsákkal a háton munkahelyig meg vissza, édes 40 kilométerek,Hyde parki joggingok, de jó szolgálatot tesztek most. A hátizsákot nem is érzem, bokám bírja, tüdőm király,(szeretlek, Feri szeretlek) de azért ez a huncut huszas el lesz téve valahová az agyamban. Egy szó, mint száz akár csak Napóleon egy rohammal vettem be a hegyi terepet. Állítólag ez a legnehezebb szakasz... Most azt várom, nyisson ki a pecsételőhely. Ittam egy sört a helyi Restaurantban, meg egy kávét mi kerül ezen 7 euróba? Normálisak ezek? Alig várom, hogy találjak egy boltot tegnap du. óta nem ettem... Még ma tovább indulok!

19:00 Zubiri

Nem vagyok normális, ma legalább 10 órát gyalogoltam és a felét szieszta idején 40 fok melegben. 42,5 km-t mentem ma. Érzem, hogy holnap meglesz a böjtje. Vettem végre egy térképet, nem csoda, hogy kivagyok, 1200 m szintkülönbség van Saint Jean Pied de Port és a legmagasabb pont között, ahol ma átmentem. Roncesvalles után beértem egy erdőbe, ahol egy néni közlekedett felém kedves mosollyal ''hola'' helyett ''hello" pár száz méterrel arrébb a törzshelye, kitömött övtáska, pléd a padon és mindezt a zarándokút mellett!!! Így aztán a következő 20 km-en volt min elgondolkodnom. Például, hogy mi szükségem volt nekem annyi időn keresztül a kurvákra? Tuti, hogy a gyerekkori frusztrációk és a férfiúi mivoltom bizonyítani akarása belejátszott. De az már nem normális, hogy mikor minden nőt megkaphattam akkor is hozzájuk jártam. Azt hiszem átugorhattam egy fokozatot és tapasztalatlan csábítóból csábító tapasztalatlan lettem. A lányok készpénznek vették, hogy a bika fiú az ágyban is vadállat szerető. Úristen, mennyi magyarázkodás, kínos helyzet, félreértés egészen addig, míg már egyszerűbb volt pénzt adni vkinek és felejts el aztán. Kurt Vonegutt mondja, hogy megkérdeztek egy 70 éves embert milyen érzés, hogy már nem érdekli a szex? Azt mondta, olyan, mintha végre leszállították volna egy vadlóról. Hm... Kíváncsi leszek... Cynthiával viszont ez nem szex, ebben biztos vagyok. Valahányszor úgy próbáltam vele lenni, mint a többi lánnyal, kiderült, hogy érzéketlen, buta tahó vagyok. Szóval nem tudom mi. De azt, ami az életemben a szex sürgősen abba kellett hagynom, mert felemésztett volna és most is felemésztene, ha engednék neki. Aztán előjött bennem a tehetség kérdés (tényleg, ne felejtsek el szólni kicsinek, hogy ezt beszéljük meg!!! )

Szóval, tehetség. Hamvas azt mondja a tehetség betegség. Ma már tudom, hogy ez így van. Nagyon kevés ember van, illetve nem tudom van-e egyáltalán, aki felfogta, hogy mit adott a kezébe az Úristen és saját maga mikor leszületett erre a világra. Én sem tudtam mi az a dac, tenni vágyás, sértettség, hiúság, felelőtlenség, bosszú, ami 30 éves koromra idáig hajtott, ahol most vagyok. Hogy eddig nem pusztultam el, az egy másik fajta tehetség és annak a nőnek köszönhető, aki most a feleségem. A tehetség tünetei: nagyfokú tenni akarás, a mások véleményének mellőzése, munkamánia, depresszióra való hajlam, antiszociális viselkedés, játékintelligencia, az ''életben való helyen'' tökéletes félreismerése...stb. Ha valaki tehetséges, az első dolog, hogy felismerik. Vagy ő maga vagy a környezetéből bárki, de a lényeg az, hogy felhívódott számára figyelem. Ettől kezdve a dolog megkülönböztetett helyet foglal el a személy életében. Hangsúlyt kap, és esetleg már ekkor elkezd a többi dolog rovására menni. Sarkalatos példa az élsportolók kérész életű sikerei és a magánéletük döbbenetes elhalása utáni személyiségzavar. Nincs egyensúlyban a siker a valódi érdemmel. ( Hány emberrel találkoztam, akinek még a siker sem adatott meg, mégis az életét tette egy délibábra?! ) Na, szóval. Miért van az, hogy az egész nyugati kultúra délibábot kerget? Miért van az, hogy megbocsátanak valakinek újra meg újra azért mert tehetséges?!!! Akkor is, ha egy utolsó féreg?!!! Miért lehettem én pesti vagány annyi pénzzel miközben apám a csőddel küzdött?!!! Az élet produkál elég példát. Caminotól függetlenül szeretnék semleges tehetség maradni. Más szóval: fejletlen. Ezzel zárom zubiri-i soraimat. Istenem, ne adj izomlázat!

2005. 07. 15.

Nem adott. A Pamplonáig tartó 22,5 km elröpült. Mondhatni, egy rohammal foglaltam volna el, ha...

Először is Pamplona nagyvárosnak számít. Keresgélnem kellett a pecsételőhelyet, kellett találnom egy helyet, ahol spanyol kártyát vehetek a telefonomba, és kellett találnom helyet, ahol könnyíthetek magamon... (3 kellett brrr ). Mikor beértem a városba, a zarándoktáblán ezt találtam: Pamplona must be destroyed. Nem értettem ki utálja ennyire ezt a várost. Aztán jöttek a ''meglepik''... Elmentem egy antikvitás bolt mellett és be akartam menni. Bent tábla fogadott, angolul: Visit 1.5 euro. Azt hittem vicc. Vagy, ha mindent elmagyaráznak, az kerül ennyibe. Kijött egy pasi és elkezdett hadonászni, hogy miért nem fizetek, ne nézelődjek. Kimenekültem. (Spanyolul nem volt kiírva.) A közértben levetetik velem a hátizsákot és ott kellett hagynom a pénztárnál. Ekkor már csodálkoztam. Lopunk, vagy mi? Akárhova bemegyek enni vagy inni vmit, végignéznek, és aztán mondják az árat. Sejtésem szerint 1-3 euro eltéréssel. A pecsételőhelyen először azt kérdezi a pasi az összegyűlt emberektől: Ki angol? (A pecsételőhely szállás is) Voltunk vagy ötvenen. Jelentkeztem, int a pasi, hogy menjek előre. Mondtam, hogy csak pecsételni szeretnék, erre fancsali arccal elveszi a zarándok igazolványom és közli a többiekkel, hogy csak hármasával mehetnek be, mert 3 zuhanyzó van. Arra gondoltam, hogy majd Pamplonában kajálok, elüldögélek, kivárom az 5 órát és aztán megyek tovább, de ezek után a szieszta idő ellenére is elindultam, bár fájt már a lábam. Na...............................................................................................................!

Ezt az oldalt Kohhs úrnak szentelem!

Azt mondtam, hogy a tegnapi volt a legnehezebb szakasz, de nem. Amikor elindultam, még csak 34 fokot mutatott az utcai hőmérő, de később biztos, hogy fölment 40-re. Olyan út, hogy szinte végig fölfelé mész, körülötted a tarló és az utat szürke por borítja véges végig - úgy, hogy percenként kiszárad a szád - kút sehol és forró a zsebedben a vizes palack. Mindezt úgy, hogy másfél km-en keresztül nem volt útjelző és többször elágazott az út. Néztem körbe, hátha látok zarándokokat, de ki van ilyenkor úton?... (az utolsó hármat Pamplonában egy játszótéren a kút mellett az árnyékban láttam feküdni) Párszor visszamentem, de muszáj volt kockáztatnom, mert szomjan haltam volna. Na jó, azt azért nem... Volt, hogy fogat csikorgatva mentem, hogy - bazd meg, menj és nyald az utat, legyél macsó most!!! Menj!!! - Az egyik emelkedő után nem láttam már a portól, amikor szabályosan térdre estem egy kereszt előtt. Láttam, hogy ott van és arra tántorogtam, hogy köszönjek és pihenjek egy kicsit. A kereszt fel volt díszítve: kerékpár lezáró, baseball sapka, szalag, szentképek és egy kép egy idős úrról, hátizsákkal, menetfelszerelésben, mosolyogva.

Ha van a belgáknak védő Istene, számítsd be neki ezt a dombot... Otthagytam a decathlonos esőnadrágomat. Megkötöttem, mint egy kokárdát...

Az utána következőkről ne beszéljünk, nem tudom, hogy értem fel a legtetejére. A ''dombtetőn'' lapvasból kivágott megrozsdállt alakok keltek át a hegyen egymás mögött, a botjuk több helyen összeért és keresztet formált. Olvastam már róla, tényleg megható... Itt hívtalak fel kicsi, hogy mindenért bocsánatot kérjek. Szép volt, ami mondtál, majdnem elbőgtem magam. Az utána következő 10 km hipp - hopp elszaladt. (Miattad!!!) Igaz, hogy lejtőn lefelé... Mai egyenleg: 40- 45 km. Tapasztalatok dögivel. A holnapi viszontlátásra! Hola!

4. nap, Estella

Itt ülök a pecsételőhelyen. Nem tudom, tovább tudok e menni, 24 km-t jöttem 7 óra alatt, vagyis nagyon lassan. Megfájdult a bal bokám és a jobb kisujjamon vízhólyag van. Viszont az érzés fenomenális. Tegnap este még kisgyerekeket néztem amint tornádósat játszanak. Egy bicikli első kerék van megcsinálva, mint egy talicska és a kormány helyén bikaszarv van. Egy gyönyörű gyerek is volt köztük, ő volt a torreádor és szabályos, piros köpönyeggel térden állva kergette a társait. Nagyon szép volt. Most szombaton lesz a bikahajtás, amikor kizavarják a bikákat az utcára az emberek közé. Az a király, ha minél közelebb van hozzád a bika szarva és megérinted. Mondom, nem normálisak. Útközben megint elfogott az érzés, hogy nem függök senkitől és semmitől, csak én vagyok és az út. Gyönyörű templomokat látok. Ha látok, mindig bemegyek és imádkozok. Új érzés...! Most várom, hogy kinyisson a pecsételő hely...

Ugyanaznap. Villamayor de Monjardin

Igen, igen, igen!!! Még két és fél óra gyaloglás, végig emelkedő, de megérte. A hely gyönyörű. Tiszta Etyek fíling csak egy dombtetőn. A szállás mese. És ez csak a második, amit találtunk. Az elsőn rögtön vizet hoztak és olyan békéje volt, de olyan... Ilyenkor kezd el imádkozni az ember vacsora előtt. A második is gyönyörű és itt hely is van. 15 euro vacsorával, itt alvással, reggelivel. És csak 1 euro a sör! De kezdem az elején. Estella egy város. Nem is kicsi. Rengeteg zarándok csak idáig akart jönni. Egy csapat angol és egy csapat francia. Iszonyú hangosak, már tegnap is idegesítettek, ugyanis egy helyen aludtunk. Bár fájt a bokám, de azt mondtam, ezt nem... tovább. Megnéztem a zarándoktérképet 600 m emelkedő, 9 km, hát nem tudom... Ahogy kiértem a városból, volt ott egy templom, a kút részénél két csap: vino, aqua. Nem hittem el! Vörös bor folyt a csapból vastag sugárban. Két kortyot mertem inni (dögmeleg) volt. Feltöltöttem a palackom vízzel, aztán hajrá. Egypár méter után meglátok egy zarándokot. Előttem cammogni. Épp egy kereszteződésnél értem utol. Kétfelé mutatott a nyíl, én jobbra akartam menni, ő balra. Mutogatta a térképet, hogy ez a helyes irány...hát, valamikor az volt...fél km-t kerültünk, mire visszaértünk az ösvényre, de közben kiderült, hogy francia ( holland) egy hónapja indult Franciaország közepéből. Ez ám a zarándok. Mondta, hogy ő sem szereti a városokat, ezért gyalogolt tovább. Így aztán társam lett egy darabon... Most itt vagyunk Villamayor de Monjardinban. Ez egy kis falu 660 m tengerszint fölött. A szállást hollandok csinálják, volt nagyon jó vacsora. Mikor mondtam, hogy vegetáriánus vagyok, nekem külön főztek. Szóval, ki van nyalva... Angolul beszélgettünk, probléma nélkül. Elképesztő! Folyékonyan, elakadás nélkül képes vagyok kifejezni magam és nem fáradok el. Nekem ez most egy újabb csoda az úttól. És igen! Ki sétál fel vacsora után? Egy színész ismerősöm. Annak idején együtt játszottunk a Szentivánéji álomban. Ő volt Oberon, én Puck. Beszélgettünk kicsit. Jól esett. A lábam, remélem, rendbe jön. Holnap kiderül. Holnap 40 km-t tervezek. Meglátjuk. Jó éjt Villamayor de Monjardin

2005.07.17.

2005.07.19. Granón

Úristen! Atyaég! Mi fog még történni? Két napja nem írtam, de hát volt okom. Kezdem ott, hogy hajnali 5-kor elindultam Villamayor de Monjardinból. Fölöttem a csillagos ég, kezemben a zseblámpa (made by USA ), huncut kis vacak, majd 30 m-re világít. Egyszerűen elképesztő hogy élvezem még sötétben is keresgélni a jeleket. Fákon, bokrokon, köveken. Vagy másfél órát mentem hegynek föl, bokron át, mire megint volt egy jel, mégse féltem, hogy letérek az útról. Kezdenek vinni az ösztöneim. Los Arcos-t újabb másfél órai gyaloglás után értem el. Közben énekelgetek. A kedvencem az EDDA-tól a ''Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott'' című nóta. Hogy hogy jött ide, ne kérdezze senki, de hát kit érdekel, mi hogy jön ide...? Próbáltam énekelni az Aladdint is, de az első versszak után elbőgtem magam ( valami van ezzel a dallal, én nem tudom... ). Úgyhogy azt tartalékolom. Los Arcosban elepedtem már valami kajáért. Hát nem épp akkor ment le az anyuka a családi vállalkozású boltba tejet melegíteni? Ha már ott volt, kiszolgált és rohant vissza. Nem ez az első és utolsó eset, hogy kívánok vmit és teljesül... A temető mellett ''békében'' megkajáltam, (nagyon kicsi lehet a halálozás Spanyolországban, üresek a temetők) és tovább... Eltévedt zarándok füttyel útra visszatérítése, elégedett érzéssel tovább ballagás. Torres del Rio, Viana elröpülnek, már Logrono felé taposom az utat, amikor az egyik dombtetőn fekete köpenyes alakot látok üldögélni. Először azt hittem szobor. Ahogy felérek, látom, hogy egy 60 körüli ember ül a kövön és konzervet eszik. Torzonborz, ősz szakáll- haj, égő tüzű szemek, bőrből font kulacstartó, kézzel faragott bot, batyuk (BATYUK!!! - nem hátizsák! ), bakancs és konzervet eszik. Németül köszönt, kézzel-lábbal elbeszélgettünk, kettő (!!!) hónapja indult Németországból és még két hónapra számít Finisterrét (az Santiago de Compostella után van, az az út abszolút teljesítése). Csak csóváltam a fejem. Tovább! Fájt már a lábam, gondoltam Logronóig elmegyek, az is 40 km, elég lesz mára. Logronóban összefutok a zarándokszállásnál azzal a két biciklis öreglánnyal, akikkel együtt éjszakáztunk Villamayor de Monjardinban! Ők azt mondták, én vagyok gyors. Szerintem ők lassúak. Mondják, hogy nem tetszik nekik Logrono (tömegszállás van), 400 ember egy szálláson – ők tovább mennek. Viccesen mondják, menjek én is. Jó, jó persze, mondom, csak kajálok. Fáradt voltam már nagyon. Ahogy elmentek, megkajálok, látom, hogy az egyik otthagyta a kulacsát. Anélkül nem mész messze biciklivel sem. Hány km a következő falu kérdezem? 10 km. Anyád! Az már 50! De elindultam, helyes két öreglány volt... Még a falu előtt utolértem őket... (mennyivel tekernek ezek? ). Mielőtt elfelejtem: az úton idefelé találkoztam a németekkel (a köv. lapokon még sokat beszélek róluk) és mikor elhagytam őket felértem egy dombra, ahol jobbra kerítés határolta az utat. Ahogy megyek, látom, hogy valami a kerítésbe van fonva, nézek jobban: egy kereszt. De aranyos gondolom. Megyek tovább. Még egy. Majd még egy...kicsi, nagy, lécből, nádból, az út menti törekből, fűből, papírból ezer meg ezer több kilométeren keresztül!!! Újabb csoda... Belefontam a magamét én is. Gyönyörű volt. Vissza az öreglányokhoz. Nagyon megörültek a kulacsnak, mondták szárnyas angyal vagyok. Mondtam a szárnyas angyal most szállást keres és egy lépést sem tovább. És most jött a meglepi! Az utolsó két helyet előttem foglalta el két biciklis. És itt kitérek egy picit a biciklisekre. Először is, nem igaz, hogy a biciklisekkel szemben előnyt élveznek a gyalogosok, jobban szeretik őket a szállásadók. Kevésbé büdösek, nem akarnak mindenáron mosni, van kajájuk az oldaltáskákban és reggel szépen továbbállnak. Volt olyan biciklis, akinek autón hozták a biciklit, hogyha fáradt üljön a kocsiba. Ő beköltözött a pereputtyával a 3 euro-s szállásra, így az utolsó zarándokok között voltak (pl. a két öreglány), akiknek már csak 40 euro-ért volt hely. Azt mondtam, akkor már inkább a park és a hálózsák. Ekkor jön oda egy nő, hogy „Ja, minden este jön ám valaki, aki összeszedi a későket és 2 euro-ért megalhatnak a helyi művelődési házban." Jókor mondod! A németekkel összeszedelőzködtünk és hajrá. Utána még nagyon jól elbeszélgettünk a vacsoránál. A németek: az úton találkoztunk először. Két általános iskolai tanárnő, az egyiknek a fia a másiknak a lánya + egy nagyot halló lány. Sokat beszélgettünk később, el is határoztam, hogy holnap egy darabon velük megyek. Reggel 7-kor indultunk, de az egyik tanárnő, meg a lánya ott maradt, ők innen már busszal mennek Leonba, onnan haza. Ennyi idejük volt... A többiekkel elindultunk szépen lassan...

A két gyerek: a fiú Jan, szerintem nem százas. Úgy beszél, mint a vakok, lefelé hajtott fejjel, félre nézve. Talált egy botot tegnap, egész este azt faragta, babusgatta, vele is aludt. Nagyon jól beszél angolul, ő magyarázott mindent a többieknek, amit nem értettek. Kitalált egy „Camino dal"-t, azt énekelgette az úton. A lány Elle... hát, szerintem ő is furcsa. Mindenesetre a fiú anyja elmondta, hogy most boldog, mert a két gyerek nagyon jól elvan, órákat beszélgetnek és a fiúnak muszáj végig a lányt néznie, hogy a lány megértse, mit mondd. ÚJABB CSODA! Tizenegyig mentem velük, nagyon lassan, Jannak nagyon fájt a lába, többször megálltunk. Najerénél elköszöntem. Ők is szép emlék lesznek. Na és most hajrá! Elkapott a ritmus és egy nagyot mentem. Tűző nap, 40 fok, meg sem izzadtam nagyon, a tüdőm nyugodtan veszi a levegőt és akkor, ahogy dolgozta fel az agyam magában az addigi dolgokat, kezdett összeállni a kép: Az nem természetes, hogy ennyi kilométert megyek, Londonban már rég elfáradtam volna. Megfigyeltem az itteni spanyolokat. Hihetetlen sebességgel gyalogolnak. Nem zarándokok, csak sétálgatnak. Tegnap Logronóból jövet volt alkalmam kipróbálni egy kis játékot. Két ''sétálgató" 50 körüli öreglányt, akik úgy 300 m-re előttem gyalogoltak - mint kiderült, csak egy boltig- a legnagyobb sebességgel sem tudtam lehagyni. Futnom kellett volna. Ja, közben engem lehagyott egy lazán gyalogló helyi munkás. Hogy van ez? Azt hiszem, nem véletlenül írják a régebbi könyvek is a 7 kg-t. Camino, és ebben biztos vagyok – energiát ad át és a természetes energiát felerősíti. Fölnyomja a rezgésszámot a szervezetben és néha szokatlan teljesítményt produkál. Az egyik német anyuka, aki életében nem gyalogolt, óvatosságból kevesebb cuccot hozott, mint edzettebb társa, neki csak 3 kg-mal volt több, de így is elérte a 10 kg-t a hátizsákja. Ők nem tudták miért, de az erősebb hölgy bosszankodva mesélte, hogy 9. napja jönnek és ő egyre fáradtabb, pedig egész életében sportolt. A másik meg szinte röpköd, egy este alatt regenerálódik és míg y a többiek pihennek, ő fel alá mászkál. Nem hitte, hogy 3 kg-on múlhat, pedig szerintem igen. Nekem 7,5 volt mikor indultam és 5 lett, miután elhagytam a sátrat. Esküszöm, szárnyaim vannak. 4, 5 órát alszom, de friss vagyok reggel, a lábam már alig fáj, pedig az elmúlt 2 napban 97 km-t (!!!) jöttem. Abnormális szerintem. Én nem vagyok ilyen erős. 90%-ban 10 kg-nál nehezebb zsákkal járkálok. Nők 9-11 között. Az út csak 7 kg alatt tud segíteni, de akkor hogy...! Na mindegy. Tegnap, ahogy a tűző napon dombnak felfelé gyalogolok vidáman, a gyalog út mellett meglátok egy lakókocsit. Napernyő, kempingszékek és egy vidáman mosolygó öregúr. Mondja, üljek le (három nyelven kérdezte meg, hogy beszélgessünk), feltölti a vizemet és mondja, ha akarok, igyak kávét, üdítőt, pihenjek egy kicsit. Mondtam jó. Kérdeztem mit csinál itt? Azt mondta szolgál, mint mindenki más. Itt üldögél, várja a zarándokokat, ha kifogy az üdítőből meg a vízből, elmegy a faluba, feltölti és beáll egy másik helyre. Pénzért árul persze, de igazán nem drágán. Ő mesélte el a Santo Domingo de la Calzada katedrális történetét.

A katedrálisban élő kakast tartanak a következő történet miatt.

Sok száz évvel ezelőtt egy család vándorolt Caminón. Volt velük egy nagyon szép fiú. Mikor megérkeztek Santo Domingóba a helyi hospitallero (szállásadó) leányának megtetszett a fiú. De a fiú erény és volt. Nem is figyelt a lányra, aki bosszúból kilopta a szerzetesek által összegyűjtött pénzt és betette a fiú zsákjába. Mikor tovább ment a család az apa felfedezte, hogy nincs meg a pénz. A leány azt mondta, úgy látta, hogy a fiú eltett valamit, utánuk eredtek a katonák és a srácnál meg is találták az erszényt. Visszavitték és azonnal felkötötték a katedrális legmagasabb pontjára. A család sírva ment tovább. Két hét múlva értek Compostellába, ahol jelet kaptak Santiagótól, hogy menjenek vissza a katedrálishoz és élve találják a fiukat. Újabb két hét, míg visszaértek és keresik a helyi püspököt, vegye le a fiút a templom tetejéről, mert ők azt a jelet kapták, hogy még él. A püspök épp kakast evett és azt mondta dühösen: „Úgy él az a fiú, ahogy ez a kakas a tányéromon!" A kakas megmozdult, majd felrepült a tányérról. Erre megijedtek és leszedték a fiút, aki csakugyan élt. Na, most szerintem az ilyen történetek miatt nem hisznek az emberek a csodákban. Folklór. A kakas azonban ott van a katedrálisban, én is láttam. Nem szálltam meg ott, mert nagyváros. Az interneten olvastam, hogy Granónt nem szabad kihagyni. Az innen 5 km, ma sem úszom meg a 45-öt. Mikor odaértem, ki van írva, hogy templom + szállás együtt erre meg erre. Nem értettem. Mikor odaérek, tábla mutat a templom belsejébe. Mi van? Bemegyek, ballagok fel a lépcsőn, az egyik teremben zarándokok fekszenek, megyek följebb a felső részben étkező. Hopp, magyar szót hallok. Két lány beszélgetett. Az egyik rögtön kérdezte angolul, hogy mit segíthet. Kicsit hagytam beszélni, aztán mondtam, nyugodtan beszéljen magyarul. Mosolygott, elmondta, hogy Erikának hívják, itt dolgozik, és úgy működik a templom, hogyha úgy érzed, fizetni akarsz a szállásért, bedobsz, egy ládába amennyit szeretnél, ha szükséged van pénzre kiveszel belőle, amennyi kell. Ugyanez ruhákkal: ha van fölös cuccod itt hagyod, ők kimossák és van egy láda, amibe beteszik és te is kivehetsz belőle, ha akarsz... Azóta ott állok tátott szájjal... 7-kor mise, 8-kor nagyon jó hangulatú vacsora. Beszélgetés: mindenki próbál beszélgetni mindenkivel. Nagyon aranyosak :) Vacsora után Erika megkérdezte, jó e, ha a templom kórus részén alszom. Már csak csóváltam a fejem. Ennél már csak az lenne meglepőbb, ha az oltárra fektetnének. Na, akkor azért gyanakodnék... Lefekvés előtt közös ima (egyre jobban élvezem), és felolvassák azok nevét, akik tegnap voltak itt. Ezután mindenki elmondja a sajátját és hogy mi az úti célja. Jár, nem egyértelműen mindenki Santiago de Compostellába megy. Van, akinek nincs ideje, így csak egy darabon csinálja meg, aztán ott folytatja később. Erika három év alatt 3 részletben csinálta meg. Na, szóval elmondtuk a nevünket és az úti célt és holnap az utánunk jövőknek olvassák fel, ők meg értünk imádkoznak majd. Nagyon szép szokás szerintem. Na, alvás.

2005. 07. 20. Granón

Reggel későn keltem, mert szabadnapot adtam magamnak. Ma csak 20 km. Reggeli után beszélgettem Erikával. Kérdeztem mennyi ideje van kinn azt mondta csak egy hete. Nagyon meglepődtem azt hittem évek óta csinálja. Azt mondta, ha valaki megcsinálja Caminót és vállalkozik önkéntesnek, ja és beszél spanyolul, felveszik egy listára. Azután egyszer csak jelentkeznek, de ők mondják meg mikor és hol szolgálhatsz. 15 napot kell csinálnod, aztán új emberek jönnek. Azt mondta nagyon kemény. 4-kor kelsz, utolsónak fekszel, és egész nap dolgozol. Nem semmi... Meséltem az emberekről, akikkel találkoztam, meg hogy van, aki hónapok óta csinálja. Erre ő is elmesélte, hogy két napja járt itt 3 zarándok. Egy muszlim, egy zsidó meg egy keresztény. Úgy hívják magukat: a béke zarándokai. Másfél éve (!!!!) indultak Jeruzsálemből. Atyaég! Mondtam, hogy majd megpróbálom utolérni őket. Szép lassan elindultam... Dobtam be pénzt nem mondom meg mennyit. Kényelmesen értem el Tosantost. A hírek szerint ezt a zarándokszállást a granóni szállás pénzeiből építették. Belépésemkor, Mozart: Requiem és egy halál kedves ürge fogadott. Kérdeztem ez az egy albergue van e Tosantosban. -Miért hányat akarok? - kérdi ő. - Csak azért - mondom - hogy ez e az, amit keresek. - Ez az egy van - mondja. - Akkor ezt keresem - mondom. Kérdezi honnan jöttem. Magyarországról, de Londonban élek. És megszólalt magyarul: - Akkor isten hozott! Leesett az állam. Ő spanyol, de sokat élt Magyarországon és szereti a magyarokat. Ő is önkéntes és nagyon örül, hogy 5 nap óta mióta itt van, minden nap jönnek magyarok. Ez is elképesztő. Alig tudják, hogy mi ez otthon. Mégis terjed, és egyre többen vágnak neki. Mondjuk, van egy nagyon jó fórum a Camino.hu- n én is onnan lestem el a trükköket. Szóval becuccoltam. A ház olyan, mintha keverve lenne egy többszintes parasztház, egy nagyon jó hangulatúra kialakított hotellel. És minden fa! Imádtam! Bent kis külön kápolna szoba, egy szoba a horkolóknak és több nagy terem. Kicsi imádná... Mondta nemsokára el kell mennie a boltba, bevásárolni a vacsorához. Mondtam segítek még főzni is aztán, mert, hogy szakács voltam. Kérte, hogy akkor főzzem meg én a vacsorát. Először szabódtam, de végül ráálltam. Mi baj lehet? Legfeljebb nem eszik meg he-he... Hála isten jól sikerült! Közös ima, aztán alvás. Neked is alvás könyv...! Neked is kicsi...! Neked is feri...!

2005 07. 21. Burgos

Két ilyen nap után kellett valami rossznak jönnie. És be is következett... Nem nagy dolog, csak ma nem kapott el úgy az út. Jót mentem 42 km-t nem az volt a gond, gondolataim is voltak csak Burgosnál beleállt a fájás a lábamba, erősebben, mint szokott, aztán nem találtam a zarándokszállást. Aztán meg érkezett két olasz srác és az egyik rögtön elkezdett osztani, hogy nyitottnak kell lennem, és hogy ő már 3 hónapja gyalogol és még mennyit fog és volt, hogy 82 km-t egyszerre és a térítő szöveg... Próbáltam mutatni, hogy aludni akarok, de csak beszélt. És ráadásul jól tud angolul. Hála isten utána meghallotta, hogy olaszok vannak a szomszéd szobában és átment oda téríteni. Nem értettem mit beszél, de hallottam a kenetteljes szövegét. Olyan a csávó, mint mikor egy mobiltelefon ügynök rájön, hogy ő Krisztust akarja követni, de az olcsó stílus megmarad. Még szerencse hogy utána betettek két belga zarándokot, (atyám milyen büdösek voltak) de megfürödtek minden ok. :) Egy fiú meg egy lány. A srác is a lány is tiszta tetoválás, de nagyon minőségi fajta.... Ina, Peter

Ezt az oldalt Inának és Peternek szentelem

A fiú mellé ültem vacsoránál, mert azt sugározta, amit szeretek. Már előtte észrevettem, hogy rólam sugdolóznak, de nem figyeltem nagyon. Szóval a fiúval nagyon jót beszélgettünk. Ő kung-fu-zik, én aikidóztam és egy rugóra jár az agyunk. Mikor az egyik zarándok kérdezte mi az a szó a hasára tetoválva, azt mondta: - Ez elf nyelven (hallod kicsi elf nyelven!) azt jelenti "testvériség". Az elf nyelv a Gyűrűk urából való (Valák) Tolkien találta fel. Az én két szellemi barátom az agykontrollból 2 elf, szóval nem magyarázom... Vacsora után épp a könyvemet írogattam, amikor odaül a lány és megkérdezi, lefényképezheti e a szemünket. Mi van? Csak a szemünket akarja a fiúét meg az enyémet, mert UGYANOLYAN!!! Tisztázzunk valamit. A nap elején arról panaszkodtam, hogy ma nem olyan jó... mikor kicsivel beszéltem telefonon, már megértettem miért. Nem részletezem... És akkor jönnek ők... A lány bolond ez teljesen világos. És "látó". Ez is. A fiú Jézus-farkas arc (még sose láttam ilyet) nagyon mély szemekkel. Ilyen az enyém is? Lefekvés előtt (a fiú épp zuhanyozott) a lány odajött, hogy szeretne valamit mondani: Két napja találkoztak egy kínai gyógymóddal foglalkozó csajjal, aki 60 éves, de 30-nak néz ki és nagyon sokat beszélgettek. A nő elmondta, ha minden reggel megiszol egy pohárral a vizeletedből, a szervezeted újra megkapja az előző napi információkat, szóval jobban működik. Érdekes nem? Nekem cseppet sem volt undorító hallgatni. Beszélgettünk még hasonlókról, (úristen milyen nyitottak ilyen téren) majd bementünk hárman az imaterembe és éjfélig beszélgettünk vallásról, Jézusról, szeretetről. Azt hiszem ilyennek kéne lennie egy emberi közösségnek. Na, ennyit a napi csoda hiányomról. Megígérték, hogy Londonban meglátogatnak. Alig várom... Reggel 7-kor még elbúcsúztunk aztán tovább....

Az első 10 km-en nagyon fájt a lábam aztán jobb lett. És kivel találkoztam? A két olasz sráccal. "Mosolygó" arccal elhagyom őket, de öt perc után látom, hogy követ a "térítő". Úristen!!! Utolért. Muszáj volt beszélgetni és én annyira "türelmes" vagyok... Mire is terelődjön a szó, mint a pornóra. Elmondta, hogy ő már próbálta csak a hecc kedvéért. Aha... Próbált kihúzni belőlem hasonlót. Nem is tudom. Próbáltam? :) Különben egész jót beszélgettünk. Megtudtam, félig olasz félig angol. Akkor ezért tud olyan jól angolul. Útközben elértünk egy útkereszteződéshez. Balra ki volt valami táblázat, de ha nem jön egy pasi arról, nem tértünk volna le. Szerencsére jött és már messziről mondta, hogy ezt látnunk kell, olyan, mint egy oázis kis medencével a közepén. Adott vizet, amit ott merített. Fantasztikus volt. Elindultunk arra.

Folyt. köv.

Ezt a lapot San Bolnak szentelem

200 métert mentünk, mikor meglátjuk egy kis tanyát. A külső kőfalra harcosok, zarándokok voltak kézzel festve. Fák a tanya körül és középen egy forrás, ami egy kis kőmedencébe folyt. Bementünk a házba, bent egy fiú fogadott, mondta, hogy ő Stuart, az egyik hospitallero, adhat e kávét, teát? Ahogy körül néztem, jobbra emeletes ágyak, ahol beléptünk konyha, balra kis kör alakú helyiség, középen tűzrakóhely! Bent a házban! Körbe a falakon kézzel festett szimbólumok, a falon fa oltár (nem kereszt! ) és azon lógott a megfeszített Jézus egészen furcsán megformálva. Közelebb léptem és látom, hogy betűk futnak keresztül a testén alig láthatóan. Mondták, újságokból gyúrták össze! Kicsi, ilyen gyönyörűen megformált Krisztust még nem láttam! Az oltárra még aggatva voltak keresztek, olvasók, Buddha szobor (!), kis mütyürök. Az egésznek olyan, de olyan természetes aurája volt. Körben mindenhol hangszerek (dob, fuvola, gitár). Kiderült, mindenki játszik valamilyen hangszeren. Stuart elmondta, hogy ő igaziból nem hospitallero csak néhány hete meg kellett itt állnia, mert bedurrant a bokáját egy ín és azóta sem tudja mozgatni. Hát itt segít... Nem tűnt boldogtalannak. Közben megjöttek a többiek, igazi rasta hajú hobók. Kaját hoztak a városból meg bevittek valakit a városba, aki most utazott haza, de egy hónapig San Bolban élt, mert ezt szerette legjobban Caminón. Meg tudtam érteni! Nálam lefölözte Granónt!!! Üldögéltem a földön, és ahogy felnéztem, látom, hogy a kürtön ahol a füst kimegy, a kormos mennyezetbe csillagok vannak festve. Na, akkor már fölálltam, mert tudtam, ha még egy kicsit itt maradok, nem folytatom a Caminót. Megyek ki, belép az utolsó hospitallero 2 m magas, csont barna, kalapos fiú, kezében lószerszám, kint 2 ló. Azzal jött… Elmenekültem. Ilyen helyen akarok élni! Ó, de tudnék egy ilyen helyen egy nyarat szolgálni. San Bol, talán nem utoljára láttalak. Isten veled!

Még elindulás előtt kérdeztem az egyik fiút, mit ajánl 20-25 km-re innen. Rámutatott a térképen egy pontra. Azt mondta, ott egy őrház van a folyó partján, közel- távol semmi más, szeretni fogom.

Gyerünk! Tűző nap, elfogott a mehetnék, már megint, bár kezd nagyon fájni a lábam a bokám fölött, pont, mint Stuartnak. Hoppá! De elmentem még Castrojerizig. Úristen, de meleg volt. Ott mondták, hogy nagyon meredek rész következik, pihenjek kicsit. Ok. Ettem, ittam, kérdeztem volt e itt a 3 zarándok Jeruzsálemből. Mondták, tegnap mentek tovább. Hohó! Holnap utolérem őket. Na, az a 10 km is le lesz téve valahová, amit utána mentem az őrházig. Az utolsó km-t csak vánszorogtam. Végre beestem egy nagyon szép udvarházba gondoltam ez az…

Bent azzal fogadtak, hogy ugye szeretem a bort, különben nem maradhatok! Megitattak valami spanyol üvegből, ami úgy nézett ki, mint Aladdin csodalámpája. Abból folyt vékony sugárban a bor. Az a tökös legény, aki minél messzebbre tartja az üveget ivás közben a szájától. Megkínáltak valami sajttal, nagyon finom volt. Vacsora előtt elbeszélgettem a többiekkel, egy amerikai csaj, Santiago egy brazil fiú (ő addigra már sokat ivott), Adrian Németországból meg 2 spanyol öreglány. A 2 hospitallero elmondta, hogy, hogy ők valami határvédő lovagrend és az a szokás, hogy vacsora előtt megmossák a zarándokok lábát. Ez nagyon szép volt. Nagyon finom volt a vacsora is, de sajnos egyre több bor fogyott. Santiago vitte a prímet, rossz véget sejtettem… Vacsora után bevittek minket a faluba, ahol valami ünnepség volt. Na, és ott találkoztam az ördöggel! Az ördög a kocsmában volt egy nagyon csúnya, kiélt arcú öregember személyében. Olyan volt az arca, mint a Dorian Gray végén, mikor megtalálják Doriant holtan. Kinézte magának az amerikai csajt, Julietet és elkezdte szekálni. Nagy tekintélye volt az öregnek a kocsmában, a 2 hospitallero is tisztelettel beszélt vele. Nem értettem… Mikor látta az öreg, hogy piszkálással nem ér célt, másképp próbálkozott. Énekelni kezdett a lánynak spanyolul. Csúnya, rekedt hangja volt és kivörösödött arccal, ordítva énekelt. Félelmetes volt! Azután büszke arccal, lihegve kérdezte a lányt, tudnak e ilyet Amerikában. És akkor jött az angyal… A lány lehunyt szemmel elkezdett énekelni, halkan, de olyan tisztán és mélyen hogy az egész kocsma csöndben maradt, megállt a levegő és elfelejtettek enni az emberek. Ja! Juliet Amerikában és Németországban befutott opera csillag… Mikor befejezte, senki sem szólalt meg, csak az öreg dörmögött valami becsmérlőt. Mikor látta, hogy ez se sikerült ragaszkodott hozzá, hogy a társaságunk menjen át az ő házába borozni. Itt kellett volna haza menni… Én nem ittam annyit, de páran élükön Santiagóval, el voltak ázva. Egy kocsi volt, sajnos átmentünk. Az öreg előhozott két Aladdin csodalámpát és megmutatta, hogy ő két üvegből egyszerre is tud inni. Szánalmas volt, közben végig Julietet stírölte. Mindenki ivott és fél óra múlva látszott, hogy mindenki túlment a határon. Az öreg fogdosni kezdte Julietet, Santiago próbált kimenni az ajtón, de elesett és az utcán elaludt, az amerikai lány mondta, hogy fél, na és végre a józanabbik hospitallero észbe kapott és elkezdte kiterelni a társaságot. Juliet reszketett, Santiagót úgy tettük be a kocsiba, hazaértünk. Másnap korán felkelte, amilyen gyorsan csak lehetett el akartam hagyni ezt a helyet. A hely donativos volt, ami azt jelenti, annyi pénzt dobsz be, amennyit akarsz. Nem dobtam be semmit. Julie is elkészülődött, ő is menni akart. Elköszöntünk és végre kint voltunk. Útközben nagyon sokat beszélgettünk spiritualitásról, ő elmondta, hogy azért is van itt, mert nem olyan rég 6 napon belül elvesztette a férjét és az apját. Látszik az arcán egyébként a szenvedés. Koravén arc, öreg szemek.  15 km után éreztem, hogy a lábammal baj van. Nagy baj. A bokám fölött a sípcsont körüli bokafeszítő ín begyulladt. Julie próbálta masszírozni és adott fájdalomcsillapítót. Így gyalogoltunk még 15 km-t.

Megérkeztünk Carriónba. És itt végre találkoztam a hármakkal. Nagyon helyesek.  Mádival, a muszlimmal, sokat beszélgettünk a másfél év alatti dolgokról, amíg Jeruzsálemből idáig értek. Isznak, cigiznek, füveznek egyébként. A keresztény Richard a legidősebb, Mádi a második és Johann fiatalabb, mint én. Nagyon szép arca van és gyönyörű szeme. A lányok imádják. Mivel mindhárman franciák, jórészt francia group gyűlt köréjük, bár Richard most egy maga korabeli olasz hölggyel "jár". Nagy sármőr... Éjszakáig fent voltunk és egyszer csak megismerkednek Gézával Etyekről!!!  Is a grouppal megy, szerelmes az egyik francia lányba cipeli a gitárt a hátán és ugyanaz a lábproblémája, mint nekem. Most vették fel a kaposvári színiakadémiára és nagyon eredeti gondolkodása van. Istenek, második gyerekkoromat élem. Tinédzsernek érzem magam egy nyári táborban. 4 francia lány is van a "csapatban", 17- 18 évesek. Jaj, kis "mignonok" egyenként... Mivel csak a "bazd meg"-et tudták, az éjszaka megtanítottuk nekik magyarul "szeretlek". Ha láttam még gyönyörűt, amikor ezek csacsogva, egymás szavába vágva 20-szor egymás után "szeretlek" francia akcentussal, kacagva... Édes jó Istenem, 16 évesen a fél karomat odaadtam volna ezért... Most mosolygok... De furcsa "felnőtt"-nek lenni... Régen azt hittem az élet a "szerelem és a színház" nincs más! Mennyivel több vagyok most... Kicsinek van igaza "fejlődés-harmónia", ezek vannak a zászlómon most. Nagyon szép este volt...

24-e, vasárnap Calzadilla la Cueza

Hát, ma 17(!) km-t jöttünk, mert a fél társaságnak ugyanaz a lábproblémája, mint nekem. "Futó betegség" ez a neve. Nincs rá gyógymód, pihenés és sok víz! Nagyon félek. Nem akarom feladni! Mikor megérkeztünk, egy itt pihenő akupunktúrás nő mindenkit lekezelt. Az egyik fiúnak szerintem félreszúrta, de nem vallotta be... A srác rögtön elájult és rángatózni kezdett. Gyors kihúzgálta a tűket, erre magához tért. Hm. Ezután jöttem én! Semmit nem éreztem, de remélem használt, most pihenek és írogatok. Holnap 22 km Sahagún. A felén már túl vagyok a Caminónak! Istenem, adj erőt...!

25-e, hétfő, Sahagún

Minden ok. Kibírt ám a 24-ét és beszéltem kicsivel. Ennél több nem kell. Szar a lábam, de legalább realizálódott a fájdalom. Sokat beszélünk Gézával Gyűrűk uráról, Kierkegaardról, színészetről, francia csajokról... Kezd rendbe jönni miután a kanadai macsónk André, a lányt, akibe szerelmes volt, az alatta lévő ágyon tette rendbe... Én nem tudom, hogy van másokkal, de magyarnak lenni külföldön a legerősebb. Már Londonban is éreztem, de Caminón minden második ember megkérdezi, milyen nyelven beszélünk, olyan más, olyan szép... Ma egy helyen István a király-t énekeltünk és annál a résznél '' Felkelt a  napunk, István a mi urunk, árad a kegyelem fénye ránk, hálás a szívünk, zengjen az örömünk, szép Magyarország édes hazánk. '' mindenki csöndben maradt és Roland, aki félig osztrák félig magyar, azt mondta büszke, hogy félig magyar!  Alex, a másik kanadai srác. aki a Camino után Portugáliába akart menni, azt mondja, inkább Magyarországra megy és megtanul magyarul. És ez itt nem nemzetieskedés, nem nacionalizmus, olyan természetes és olyan csoda, hogy nekünk van a leggyönyörűbb nyelvünk a világon! A három jeruzsálemi zarándok folyton ölelget minket és sokszor észreveszem, hogy csak úgy elnéznek minket Gézával. Elkezdtem szájharmonikázni tanulni. Miért ne? Itt minden lehetséges. Holnap 31 km. Remélem menni fog. Szeretek élni. Istenem, olyan csodálatos kicsire gondolni, vele kelni és feküdni. Remélem, egy nap a gyerekeink elindulnak ezen az úton. Nagyon szeretném, ha megéreznék a szeretetnek ezt a síkját. Az úton kövekből rakjuk ki egymás nevét és nyilakat hagyunk egymásnak. Mindenki szenved a lábával mégis mindenki mosolyog és segít  a másiknak. Jó éjt holnap...

26. kedd. Nemtudomhol.

Ma megtörtént a legnagyobb csoda, amit eddig Caminón átéltem és a legnagyobb benne, hogy olyan természetes volt, mint levegőt venni.

Reggel Gézával előbb elindultunk már 5-kor úton voltunk és beszélgettünk. Imádok vele beszélgetni. Őrült és az őrültek nyugalma árad a szavaiból.

Az út kétfelé ágazott, az egyik a francia út volt a másik a római út. Jelképes volt a választás. Napok óta beszéljük, hogy otthagyjuk lassan a francia csapatot. Elindultunk a római úton... Mindkettő a Caminón fut egyébként... Richard és az olasz hölgye Hermanillosban ért utol minket. Megegyeztünk. Megtudtuk, hogy a csapat fele buszra szállt, mert fáradt… hm... Géza és Alex lába csak romlott a napokban mégis gyalogolnak. Ráadásul a római utat választották, ami hosszabb és nehezebb... Azután hosszan- lassan gyalogoltunk, csak az út és közben síkság. Hol mi hagytuk el a '' keresztény vezetőt '' és hölgyét, hol ők minket. Már délutánba hajlott, mikor Géza azt mondta, fáj a lába, üljünk le kicsit, de ne itt, hanem egy kanyar után. Én végig szájharmonikáztam és épp a tavaszi szél vizet áraszt dalt gyakoroltam. Leültünk az útra csomagok, hátizsák ledobva, mindkettőnkön kalap, egymásnak háttal, Géza rágyújtott, én szájharmonikáztam... Ebbe érkeztek meg Richardék. Fél szemmel láttuk, hogy dermedten megállnak, és lassan mindketten előveszik a fényképezőgépet. Nagyon lassan közelebb jöttek és fényképezni kezdtek. Géza egyszer csak a világ legtermészetesebb hangján azt mondja: Na, gyere, játsszuk el nekik a Tavaszi szél-t. Előveszi a gitárját, föl se hangolja, csak betűzi a cigit a húrok közé a nyaknál és eljátssza a kezdő akkordokat. Ami azután történt, már film... Burokban voltunk. 4 ember az országúton: együtt. És két magyar fiú csengő, fényes hangon belekezdett a világ egyik leggyönyörűbb szerelmes, magyar dalába... Elénekeltük. Mikor felnéztünk, két földbe gyökerezett lábú ember állt 5 m-re tőlünk az úton, kezükben fényképezőgéppel és az arcukon patakzott a könny... Richard lassan odajött és megölelt mindkettőnket és elcsukló hangon köszönetet próbált mondani, az öreg hölgy sírt azt hiszem, de ő is megölelt. Elindultak az úton, de száz méterre tőlünk megálltak hevesen, csókolózni kezdtek, majd összeölelkeztek. Mi Gézával csak ültünk ott, mint két borostás, kialvatlan szemű angyal, akik csodát tettek két idős szerelmessel. L’amour! Nem nagyon mertünk utána erről beszélgetni, nem tudom, nem kellett... Most itt vagyunk nemtudomhol és mindenki attól kész, hogy ez egy hobbit falu. A dombokban ajtók és a dombok tetejéből kémények állnak ki. Ilyen nincs! És ott emberek laknak!!! A legtöbb elhagyott... lehet, hogy elmentek a hobbitok. Most itt írok az ágyamnál és az olasz hölgy azt mondja, boldog lehet a feleségem. Csak remélem.

Már nem tudom hányadika és milyen nap, Leon

Na! Elhagytam a csapatot. Vettem egy lélegzetet és hajrá! Reggel Géza buszra szállt, mert pokolian fájt a lába. Így egyedül gyalogolván könnyebb volt meghoznom a döntést. Mikor megérkeztem, Leonban az alberguebe a házi néni teljesen kiborított. Géza elment valahová és mivel előre küldtem vele a hátizsákom (egy nap hátizsák nélkül mennyország) nem volt ott, hogy igazolja, az az enyém. Ott őrjöngtem, hogy elmondom, mi van benne, csak adják ide. A nő nem hitt nekem. A fél albergue próbált segíteni franciául, spanyolul, németül, de a nő hajthatatlan volt. Azt mondja, sok volt a lopás. De ekkora cécónál ki akarna már lopni?! Végül, mondtam, hogy benne van az útlevelem, megnézheti a fényképet. Erre kihozta. Írtam egy levelet Gézának, hogy elmegyek, de aztán megérkezett, úgyhogy személyesen tudtam tőle elbúcsúzni. Megbeszéltük 14-én Etyeken sörözés. Kaptam tőle egy csodaszarvas medált. Szép... Na, akkor most fájós lábbal hogy is van? A " kedves " házi néni férje közölte a következő albergue 21 km. Erre nyeltem egyet... Aztán úgy komótosan elindultam. Mentem, mentem, mentem, mentem, mentem, mentem, mentem, mentem, mentem aztán bőrig áztam pont a falu előtt. Dühömben megettem két csokit. Na! Elég vicces volt aztán a tűző napsütésben csurog vizesen besétálni a szállásra. Mindegy, megszáradtam. Ledőltem. Olyan jó megpihenni egy-egy nap után... Olyan jó... (De legalább beszéltem kicsivel:) )

Asszem Raballos del Camino, 28-a

Hát, ha holnap tovább tudok menni, velem van az Isten. Reggel 6-kor indultam nemtudomhonnan és végül 12 órát gyalogoltam. De hogy! A tizedik km után világos volt, hogy nem tudok menni. A lábam rosszabb, mint valaha. Mondjuk, a tegnapi 45 után nem csodálom. 2-szeri pihenővel tudtam csak " besétálni " Astorgába. Hát, ott bevallom muszáj volt vennem 2 mankót. MANKÓT!!! Nem hiszel nekem? Kicsit megváltoztak a beérkezési dátumok. Sajnos meg kell tanulnom mankóval járni. Nem oly nehéz. Azt nem mondom, hogy 20 km úgy elröpült, mint a pinty, de azért este 6-kor már itt írogatok a helyi bárban. Holnap meglátjuk. Szerintem ki kell vennem egy nap szabit, de ne kiabáljuk el. Egyébként, hadd beszéljek kicsit a mankózásról! Már a főiskolán feltűnt, hogy különböző mozgáskorlátozott eszközökkel egész jól bánok. / tolókocsi, mankó, járógép. / Ma több erdei szakasz volt. Úgy mentem a mankókkal, mint a Varekaios francia cirkuszbeli férfi. Akrobatikusan kacsázva. Kerülgetve a köveket, fákat, élőlényeket... Úgy festhettem, mint egy nyomorék erdei tündér. Több zarándokot megelőztem. A helyi járőrszolgálat / ők a zarándokokat figyelik, kísérik autóval, vizet, élelmet adnak, ha kell, iszonyú rendesek / rendszeresen megáll és kérdezi, segíthet e? Mankós zarándok? Hát, holnap meglátjuk... Most lepihenek. Este 8 óra! Jó éjt erdős táj! Jó éjt lábam! Jó éjt kicsi! 

29-e Villafranca del Bierzo

Hány csodás van még Camino? A mai első csoda, hogy megajándékoztál a lábammal. A lábam meg 30 km-rel. De milyen 30 km-rel!!! Először is szerintem most voltam Camino eddigi legszebb tájain...  Kezdem azzal, hogy azért nem szálltam meg tegnap Foncebadónban,  mert a Shirley Maclaine könyv behülyített. Kutyák, élőhalott falu....bah! Először is sok romos épület van benne ez igaz. De se kutya se macska. Viszont van benne egy európai színvonalú bio kávézó. Nem vicc! Az egész faluban nem láttam embert, házakat meg végképp nem /lakott házakra gondolok/ és a romhalmaz kellős közepén egy kávézó. Messziről hallottam a rádiót, gondolom, hogy hallják, nyitva van. Hallottam. Bementem. A kávé első osztályú! És minden fa meg kő. Mit gondolsz könyv, kicsi imádná? Cserép pohárban kaptam a kávét, mellé kóstolónak bio mézes sütit... Jól tudta a rohadék mit kóstoltat, rögtön vettem három darabot. Jár a WC olyan, hogy a NOBU jelenthet. Ennyit Foncebadónról. A táj... hát az leírhatatlan...azért megpróbálom: körben füstölnek a hegyek, mint a vulkánok a köd miatt. Az ösvény egy emberes és vizes a ködtől. Az illat mennyei és néha be-besüt a nap a felhőkön keresztül, közben olyan magasan vagy, hogy repülni szeretnél. A füvet harapni lehet, a tehenek-birkák körbe rohangálnak és minden olyan, hú, de Camino, 10 km után Manjarin. Kolomppal szólítanak a pihenőhely felé. A kunyhóban lehetetlen arcú ember invitál befelé, egy másik, lovagi jelmezben vizet hoz. Az asztalon kávé, süti, víz, körben lovagi pólók, souvenirek /nem a giccses fajta/. Az a zarándok zene szól, amire legutóbb "csippendéles" fiúkat láttam bevonulni, de nem zavaró. És tényleg őszintén segítenek. Lepecsételem a zarándok útlevelem. /Mindenhol lepecsételem, ahol jól érzem magam és ahol alszom/ Tovább... Ponferradáig így mennyország. Íjászkodni szeretnék, futni az ösvényen, nyomokat keresni. Rengeteget iszom, rengeteget pisilek. Szerintem 6-7 l minimum naponta. Ponferrada csúnya és alig lehet kitalálni belőle. A város felétől mankó. Ég a kezem, a lábam, a vállam, de megyek, mert valahol a kis lelkemnek jólesik. Ponferrada után kis falvak, az utolsó előtti falunál régi ismerős Francoise, aki egy motorral, motor után kötött utánfutóval és egy kutyával járja Caminót. Hihetetlen arc, sehol sem száll meg, parkokban alszik, és nem fürdik. Felajánlja, hogy elviszi a cuccaimat ameddig akarom. Aha... annyira jóban nem vagyunk. Mondja a következő falu 5 km. Lenyomtam. Gondoltam az azutáni 4 - 5 km. Annyi még belefér. Azután elrobog mellettem Francoise és közli 8 km. Hirtelen nagyon elfáradtam. Hiányzik a kicsi. Messze vagyok, hiányzik a családom és mankóval közlekedem. Áh!!! Majdnem ott aludtam. De nem, kitűztem Villafrancát, oda is megyek. Elindultam... Este 8 óra mire bevánszorogtam. Az első alberguenél megálltam, ahol nagyon kellemetlen élményem volt. Itt találkoztam először azokkal a turista Caminósokkal, akikről már olvastam és csak az utolsó 100 - 200 km teszik meg. Hát olyanok is... Hatan álltak előttem és tiszta szűz útleveleket pecsételtettek le vagy negyed órán keresztül. Ott álltam fáradtan, büdösen, mankóra támaszkodva és néztem őket. Tiszták voltak, hangosak, kacarásztak és az egyiknek a gyereke egyszer csak elkezdte lefejteni a kezem a mankóról és rángatni a botot. Mikor nem adtam, elkezdte taposni a lábam és egyszer csak belerúgott a fájós lábam közepébe. Rákiáltottam. A jól öltözöttek oda se figyeltek. Két nem tudom milyen nemzetiségű csaj döbbenten nézett. Kis idő múlva vissza jött a srác és minden további bevezető nélkül belém rúgott. Erre már megütöttem a bottal. Sírva elszaladt és erre már a helyi pasi is (szándékosan nem írom hospitallerónak) felpattant és kikergette a gyereket.  Az anyja kisvártatva visszajött és elnézést kért a helyi pasitól. Majd elment... Jóformán rám se nézett, olyan '' nem beszél spanyolul, nem jó ember '' arckifejezéssel közlekedett. Ettem egy paellát, 2 whisky, 2 sör, kenyér dögivel, alvás. Reggel ehhez mérten keltem. Először az a nem megyek ma sehova érzésem volt aztán morózusan elindultam (mankóval) majd szép lassan megelőztek a többiek... Még sötét volt, iszonyú hideg és autópálya mellett ment az út. Már megyek egy ideje mikor két spanyol csaj előttem vihorászva útba igazít két zarándokot. Utolérem őket az egyik szánakozva kérdi angolul mi történt velem? Mondom csak egy kis baleset. A másik erre. Nem magyar vagy? Megrémültem! Ennyire ciki az akcentusom? Kiderült, ő is magyar és felismert. Hamarosan beért a másik magyar lány is. Zsuzsi és Eszter (Az egyikük tiszta Brigi 10 kilóval kövérebben) Dumálgattunk mondták, hogy ők csak O Cebreiróig mennek 30 km-re innen. Az ég küldte őket. Oké ma csak 30 km. Legalább beszélgetünk. Nem is volt baj, hogy ilyen kicsit mentünk, mert végig felfelé kellett menni (az utolsó hegylánc) és a végére bedagadt a lábam. De a látvány... És megint csak a látvány. Álom. Sajnos az egyik forrásnál ottfelejtettem a mankóimat és mikor visszamentem az egyik hiányzott. Kérdezgettem a környéken lakókat (cigányok) de mutogattak, hogy keressem máshol itt nincs. Aztán az egyik szemétrakás mögött megtaláltam. Szomorú... De csak ez az egy rossz élmény volt aznap. A táj gyönyörű, az albergue kényelmes és a hely ahol megszálltunk valóságos osztrák kis sí-falu. A magyar csajok nagyon aranyosak voltak. Eszti és Zsuzsi ELTE-sek, két kis mosolygós tündér. Napi 20 km-t mennek és végig csokit nassolnak és csodálkoznak, hogy nem fogynak. Nagyon jót dumáltunk. Ők mesélték, hogy találkoztak 2 japán csajjal, mindketten buddhisták és jövőre meg akarják csinálni a Japán Caminót. Állítólag az egy buddhista szent út, nagy hegyeken megy keresztül és 1200 km. Szemem csillog, jövőbe réved. Japán? Jövőre? Hm!!! A vicc az, hogy mióta elhagytam Magyarországot semmi sem lehetetlen. Azelőtt kaland volt átbiciklizni Ausztriába, most meg London, Buenos Aires, Prága, Spanyolország után miért ne akárhol? Tényleg nem félek. Egészségesebb vagyok, mint valaha és nagyobb terveim vannak, mit bármikor azelőtt. Meglátjuk... Japán, Tibet, India, Ausztrália, Új Zéland. Ezek közül az egyik biztos, hogy beugrik jövőre. Talán kettő is... úgy szeretném...!!!

31-e, Vasárnap (ez biztos, mert nincs nyitva semmi) Sarria

Sarria nagyváros 40 km-re O Cebreirótól. Tehát ma 40 km-t jöttünk. Bocsánat. Kicsit meghajtottam a lányokat. Ők akartak fogyni... Hú, de utálhattak. Az első faluban beértünk két magyar öreglányt 40-dik napja vannak úton. Unokák, gyerekek otthon hagy elindul. Nagyon tudom tisztelni ezt... Ők mesélték - jaj, de édesek voltak - Montreálban a VB-n kikapott a magyar férfi vízilabda válogatott a döntőben. De a vízilabdás lányok győztek. Hiszed? Úristen kit érdekel!!!??? (fejbelövős rajzocska) Mondom, aranyosak voltak. Egyébként találkoztam már mindenféle magyarral, tipikus '' szigetes '' magyarral, ciki magyarral, hobó magyarral, külföldi magyarral és sohasem egyformák. Szerintem mi nagyon nem egy nép vagyunk. Nincs stílusjegyünk. Mondjuk ez egyszerre áldás és átok. Nem vagyunk beskatulyázhatóak, de nem vagyunk egybeolvaszthatóak sem...hm. Magyarság? Picsa! megint bőghetnékem van. ANNYIRA BÜSZKE MAGYARNAK LENNI!!! ROHADT HÜLYE NÉP VAGYUNK ---- Hadd ne menjek bele. Annyian elmondták már a leírásunkat... Hát, itt Caminón nem igazán tudnak mit kezdeni velünk... Szóval, Sarriáig nem történt semmi különös, hacsak az nem, hogy egyre több és több a turista zarándok. Egyre többen és többen vagyunk. Nem jó. Kezd megszűnni az egyedüllét. Csodák hol vagytok? Állítólag Santiago de Compostellában a McDonald's zarándok menüt árul... Mi van? Egyre több a turista bolt. Souvenir üzlet. Lehet kapni  "eredeti'' lakkozott zarándok botot is! Tiszta London lassan. Good girl go to Camino bad girl go to London. Azt hiszem, megpróbálom most már gyorsan befejezni... Sarriában találkoztam az első albergue dealerrel. Ott állt az úton, és mint az Ecserin, kihúzott egy névjegyet a kabátja belső zsebéből és halkan közölte, hogy van egy 6 eurós albergue a közelben. Kösz, kivettem egyet 7-ért. Csak azért is. Nem akarok üzlet lenni. Este paella. Lábfájás. Alvás. Camino hiányzol...

Portomarín 20 km-re arrébb.

Na, reggel beindult az áradat. Az utolsó 100 km. Kezdem azzal, hogy a reggeli kávém és a bocadillosom (spanyol szendvics isteni) előtt elvonult egy 30 fős iskolás csapat. Majd még egy!!! Szóltam a lányoknak, hogy sürgősen induljunk, mert ezek előttünk lesznek. Mikor elindultunk és felértünk az első dombra az útra letekintve a Farkasokkal táncoló indián menekülőkkel telezsúfolt hegyoldala jutott eszembe. Kezdem elveszteni a nyugalmam. Félek... Annyi embert az egész út alatt nem láttam. 10-es csoportokban mennek, beszélgetnek, énekelnek, nincs velük baj, csak elmennek a csöndek, az erdők, a magányok. Szomorúan róttam az utat. A lányok elszórakoztattak, de holnap tőlük is lelépek. Nem tudom, mennyire tudom magányosan befejezni az utat, de megpróbálom. Most itt vagyunk Portomarínban tömegszálláson, de nem kell érte fizetni. Portomarín egyébként egy tó partján fekszik egy gyönyörű öbölben. A lányoknak paellát főztem a la ferkó. A hozzávalókat fagyasztva vettük az itteni supermercadoban. Isteni lett! Kicsit lehangolt vagyok. Egyrészt a rengetek turista üzlet, másrészt, hogy mindjárt vége... Ha holnap megvan az 50 km utána már '' csak '' 40. El sem tudom képzelni, milyen lesz Camino nélkül. Ma elpityeregtem Zsuzsinak, hogy ilyennek kéne lenni minden napnak az életben. Na jó, azt azért nem... Vettünk egy üveg sangriát és kiültünk az öböl fölé egy kőkorlátra. Néztük a naplementét. Hát '' szar " volt, nem mondom...

2-a Azua előtt 2,5 km-el egy faluban

Na, megvolt az 50. Hihetetlen már úgy beszélek róla, mint valami szimpla semmiségről. Pedig nem volt az... Reggel (hajnalban) búcsú a lányoktól, elindul. Aztán majdnem eltéved. Annyira sötét volt és elvesztettem a zseblámpám, sok nappal ezelőtt. Végül követtem a többieket, míg ki nem világosodott. Na, aztán belehúztam. Lábfájásra oda se figyel. Gyalogol. 28 km után kikre leszek figyelmes: két lány éppen öltözködik az út szélén. Megismerem őket. Két nappal ezelőtt mutattak be nekik Zsuzsiék futólag. Egy ikerpár. Megy velük egy fiú is, mindhárman tanárok. Ja, és magyarok... Ők nagyon jól csinálták. Egészen más útról indultak, messzebbről, de az is Camino része és tényleg az első 150 km a Pireneusokon megy keresztül. A picsába! Irigykedtem egy sort, mert a hegyek voltak a kedvenceim.

Az egyik ikernek, Szvetlánának ugyanaz a lábproblémája, mint nekem, ezért lassabban mennek. Ismétlem, na, ők aztán tényleg jól csinálják. Csak nagyon ritkán alszanak alberguekben, többnyire összebújnak a szabadban (kis kifli nagy kifli, középen aludni király! :) ). Ja, és Camino mindig segíti őket. Hol egy család fogadja be őket éjszakára, hol ebédet kapnak valahol. Alig költöttek az út alatt. Legközelebb erre kell törekednem nekem is. Sajnos szeretek költekezni akkor is, ha nincs. Mióta Londonban élünk sokat ''javultam'', de még nem az igazi. De el fogom érni valahogy, ebben biztos vagyok. Úristen, az egyik ikerlány folyton beszél! Már egy ideje úgy csinálom, hogyha érdekes emberekkel találkozom, lelassítok az ő tempójukra. Ezt afféle buddhista metódusnak fogom fel. Nem akarom, hogy mindig én döntsem el a tempómat. Ez is olyan alázat féle próbál lenni, de sajnos még ez sem az igazi. A franciáknál és a magyar lányoknál azért sikerült. Ja és a holland pasinál is. Az, az ikrekkel együtt már 4 alkalom. De az ikrekkel most nagyon megszívom, mert az együk tényleg folyton beszél és beszél és beszél.................. Szépen feltűnésmentesen előre caplatok Gáborhoz, a harmadik magyarhoz, akkor inkább ő... Érdekes adatok birtokába jutok Nietzschéről. Ő ugyanis őt tanulmányozza. Szép kényelmesen lehagyjuk a lányokat. Nekem Hamvas a vesszőparipám, neki Nietzsche. Jól elvagyunk. Többször megállunk, egyszer egy egész órára is. Nagyon új ez nekem. Én eddig többnyire lenyomtam a napi adagom, aztán városnézés, pihi. Ők viszont tényleg egész nap mennek. És mivel szieszta alatt is, alig találkoztak másokkal. Piszkosul jól csinálják... 30 km után már azért félek, hogy ebben a tempóban nem lesz meg az 50, úgyhogy elköszöntem, belehúz. Nem esett jól, de végül elértem egy faluba. Neve nincs albergueje van. Ok. Na és itt történt az, amiről kell egy kicsit írnom. Nem tudom mi a baj, de most nagyon úgy éreztem elfog a pánik. Mióta kicsi megírta, hogy 6-án éjjel már Bécsben lesz. Egy csomószor érzem, hogy most már muszáj 40-50-eket mennem. Eddig jól esett, de pont az út végénél olyan jól esett volna lazítani... Nem őrá haragszom, hiszen én mondtam, hogy ezzel a tempóval 3-ára végezni fogok. Ő csak minél előbb látni akart. De nekem itt a végén belém nyilallt a kétségbeesés, hogy akkor most vége?!! Nem akarok Camino nélkül élni. De olyan bután fejeztem ki magam a telefonban, nem tudtam elmagyarázni már másodszor. Szörnyű így menni, ha kicsi nincs velem. Camino sem segít olyankor... Nagyon remélem, hogy megbocsát, mert úgy nem tudok élni sem, nemhogy menni. Hát jó éjt, adj neki jó éjt Istenem...

3-a Santiago de Compostela!!!

Hát, nem adott... 20 km után fel tudtam végre hívni és MEGBOCSÁTOTT. Elmondta, szörnyű éjszakája volt. Nekem is. De most már minden rendben, megengedte, hogy az ő nevével lépjem át a városhatárt. De kezdem az elején. A tegnapi szörnyűség után még befutottak az ikrek és Gábor. Félelmetes! Már sötét volt mire beértek és nem aggódtak, hogy elérik e. Nagyon tetszik ez a metódus! Mivel nem bírtam felkelni reggel (tegnap még nagyon berúgtunk). Ezért vagy fél 10 körül indultam csak. Istennek hála az úton senki... Gyorsan kitisztult a fejem ás mintha csak Camino akarna vigasztalni a tegnapiért, gyönyörűen alám simult. Szinte vitt. Minden falut kétszer átnéztem, hol van egy rohadt telefon, aztán 20 km után találtam egyet. Kicsi felhív... De az utolsó 20 km megpróbált kárpótolni. Álomszép erdők, csodás illat és egyedül! Végre megint egyedül. Szándékosan lassan megyek, nem akarok semmit elsietni... És aztán jön, jön, jön... 5,4,3,2,1, meglátom a táblát SANTIAGO és fut..! ''Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent kicsi...'' Kiabál, énekel, aztán lelassít és romokba hull... VÉGE? Próbálok arra gondolni, amit a belga fiú Peter mondott '' ha úgy érzed, elveszíted Caminot, menj pár háztömböt és visszajön!!!'' Hiszek neki. De mintha eddig tartott volna az energia. A katedrálisig alig bírtam elvánszorogni. Az utolsó pecsételő helyen nagyon kedvesek voltak. ( Várostérkép, angolul beszélő lány, albergue 5 euro, buszpályaudvar megmutatása) Oklevelet is kaptam. Arra nem volt erőm, hogy a katedrálist megnézzem. Ahogy kijövök az épületből két kapzsi arcú öregasszony is megkérdezi alberguet keresek e? Mert nekik van 20 euro-ért. A központi helyen már úgy sincs hely... Aha! Elzavarom őket, túl fáradt vagyok, hogy vitatkozzak. Szerencsésen megtaláltam az alberguet (hely dögivel) lepakolok. Megsemmisül. Zuhanyozni alig bírtam elvánszorogni. Erőt vettem magamon és elmásztam a buszpályaudvarig jegyet venni. 48 euro, 60 lenne, de a zarándokútlevéllel olcsóbb. Városnézés? Felejtsd el. Kajálás. Hazavánszorog... Az éjjel rosszul lettem, többször hánytam, hasmenés minden... Nem tudom mi ez. Most másnap van, alig élek és várom a buszindulást egy kávézóban. Írogatok. És ezzel leteszem Caminot. De nem hagyom el. Soha nem hagyom el. Szeretek élni.

                                                                                                                     Hujber Ferenc, 2005. 08. 04.

Tapasztalatok:

A spanyolok általában sem kedvesek, néha viszont kiállhatatlanul bunkók. Megesett, hogy úgy ugráltak körbe, mint a legmenőbb étteremben, néha kikergettek egy-egy helyről. Azt hiszem Camino ma már alapjában véve már a turizmus része és ez főleg a vége felé nagyon látszik. Csak rajtad áll, mennyit veszel ki belőle. Tapasztalatom alapján a legjobb időpont az egyedül gyaloglásra a kora hajnal (5 óra) és a szieszta ideje. Hallottam éjszaka gyaloglókról is... Azt is hiszem, annyira tudsz azonosulni az úttal, amennyire igénytelen vagy. Mindig segít. Ha nincs pénzed kajára, találsz szamócát az út szélén. Ha nincs pénzed szállásra, szabad ég, ingyen albergue vagy egy fedett hely. Néha a legváratlanabb helyeken töküres kőkunyhók. Minél jobban felkészülsz 20 kg-os hátizsák, pénz, jó felszerelés, annál inkább szükséged lesz rájuk. A három zarándok kis hátizsákkal könyöradományokból gyalogol másfél éve!!! Az úton a legjobb fejek a legigénytelenebbek. A belga pár konkrétan olyan büdös volt, hogy kimenekültem a szobából. És mégis ők a legkedvesebb emlékeim az útról...

Felszerelés:

Az utat egy 40 l-es hátizsákkal, benne:

1 könnyű hosszú nadrág,1???? pulóver, 1 rövid ujjú póló, 1 fürdőgatya, 1 20-as napvédő krém, 1 40-es napvédő krém, vitaminok, 1 hálózsák, 1 sátor, 1 zseblámpa, 1 váltás zokni, 1 Hamvas könyv, 1 napló, útlevél, hitelkártya stb..., 1 sampon (fürdéshez, mosáshoz, stb...).

A sátrat Puerte la Reinában hagytam a 3. napon. A zseblámpát elhagytam Sahagúnban a 10. napon. A rövidnadrágom Santiago de Compostelában a 20. napon. ( Nem lehet büntetlenül hányni, hasmenni egyszerre). A decathlonos nadrág egy kereszten, a felső valahol elhagy.

Végcucc: 5-6 kg. Ez a tökély, vagy ennyi se...